Bajkál tó körül

Arsan, Szaján hegység

Harmincötödik nap

Reggel egy kényelmes, nagy busszal indultunk Arsanba, 10 órakor. Az út gyönyörű hegyeken vezetett keresztül, erdő mellett kanyarogtunk végig. Az út mentén sok helyen árultak áfonyát, gombát, szárított növényeket. A faluba érkezvén rögtön leszólított minket egy takarosan öltözött néni kis horgolt kalapban, hogy nem akarunk-e szállást nála, közel lakik, mondta az árat is. Mivel más lehetőséggel úgysem készültünk, követtük őt az utcákon keresztül, és próbáltuk megjegyezni, hogy merre megyünk. Végre elértük a házát, ill. inkább udvarát, amin több házikó is állott. A kert kicsit rendezetlen, víz az udvaron, wc az udvari bejárat mellett közvetlenül. Minket egy hátsó házikóhoz vezetett, igazából inkább deszkaépítménynek nevezném, amiben állt 3 ágy, asztal, szék, egy villanyrezsó. Valami fura, dohos szag is terjengett, de azt egy idő után nagyjából meg lehetett szokni. Sanyi kicsit lealkudta az árat, és maradtunk. Van külön épület a fürdőnek is, amit az oroszok „bányának” neveznek. Nagyon hasonlít a szaunához, annak egy kezdetlegesebb formája. Nem fűttettük fel, azért külön pénzt kértek volna, de miután este a család megmosdott, mi is használtuk a meleg helyiséget, meleg vizet.

A falu maga nyugati szemmel kicsit lepukkant, de itteni viszonylatban rendezett. A főút mentén sokan ülnek „szoba kiadó” táblát tartva, hátha tudnak vendéget fogni. Az ivóvizet a Kingarga folyó adja, ami a hegyekből folyik le, hosszú, felszíni vezetékeken folyik a víz a házakhoz, az udvarokba. A patak aztán a faluban is folytatja az útját, végig az utcán. A helyiek mind ferdeszeműek, 90%-ban tibeti buddhisták. Találtunk egy ortodox templomocskát is, de 4-5 embernél több nem vett részt az éppen tartó alkalmon. Miután az útikönyv Arsant spa-faluként emlegette, kerestük a fürdőt, ami miatt az emberek ide jönnek nyaralni. Nem találtuk, kiderült, nincs is. A népek a folyócska tiszta vizét isszák, és sétálgatnak. Bár nem tudom, mivel tudnak itt eltölteni heteket, ha nem mennek fel a hegyekbe. Van egy lepukkant park, néhány vendéglátóipari egység, és sokan keresik fel a falutól félórányi járásra lévő vízesést, de más szórakozási lehetőség nincsen. Sok az apró élelmiszerüzlet, szegényes választékkal, kocsmát itt sem láttunk. Viszont sok ünneplőbe öltözött gyereket igen, hiszen végül is szeptember 1. van, köztük sok kislányt hatalmas fehér masnikkal a hajában. Szinte be is takarta a lánykák fejét.

Harminchatodik nap

1-kor sikerült elindulnunk a hegyekbe. Még tegnap szereztünk egy térképet a falu feletti hegyekről, a Kingarga folyó völgyéről és a Tunka-völgyről. A legjobb, ami elérhető volt, 1:100 000 léptékkel, de már ennek is örültünk. Nem mintha az utak rajta lettek volna… Elindultunk a folyóvölgyön, ami hamarosan mély szurdokká szűkült. Mi voltunk ez egyetlen, nagy hátizsákkal közlekedők, a népek többsége papucsban, lányok bikinifelsőben mentek a vízeséshez, ahonnan azért már ritkult a tömeg, bár még a felsőbb szakaszokon is láttunk bátor vállalkozókat a folyó nagy, lapos kövein napozni. Számunkra az út a szurdokban nehezen mászható volt, a nagy hátizsákkal, meg hát az ösvényt sem volt triviális megtalálni. Sokszor törtük a fejünket, vajon most merre? Mászás közben azért találkoztunk hozzánk hasonló elvetemültekkel, ez mindig megerősített abban, hogy jó úton vagyunk, és mások is járnak erre. Szerencsére a meredek szurdoknak is vége lett egyszer, ahonnan kényelmesebben, kis emelkedővel lehetett továbbmenni. Estefelé még felmásztunk egy hegyoldalba, de akkor már mindketten fáradtak voltunk. Hiába, no, nem szokta a cigány a szántást… Először Sanyi dőlt ki, majd amikor ő újra erőre kapott, Sári merült ki, úgyhogy a legjobb pillanatban érkeztünk egy csodaszép kilátású táborhelyhez, ahol az éjszakát töltöttük.

Harminchetedik nap

Reggel összecsomagoltuk a holmijainkat, és elrejtettük a közelben. Ma is ugyanezen a helyen fogunk aludni, csak nem akartunk mindent az út mentén hagyni. Az utak megtalálása ma sem lett könnyebb, mint tegnap volt. Egy száraz patakmederben haladtunk sokáig felfelé, amíg egy völgyzáródáshoz nem értünk. Itt gyönyörű volt a kilátás, körülöttünk 2000-2500 m körüli csúcsok, alpesi hegyi növényzet, jól be is áfonyáztunk. Sanyi kisütötte, hogy ez végül nem az a völgy volt, ahová jutni akartunk, az Arsan-hágóhoz, hanem egy másik, de látványnak ez is csudaszép volt. Engem az egész hegység kicsit a Tátrára emlékeztet, a magassága, sziklássága, és ahogyan hirtelen elénk bukkant egy sík területből kiemelkedve. Ebből a völgyből végül kimásztam egy kisebb csúcs gerincére, ahonnan azt is látni lehetett, hol az a hágó, amit kerestünk. Egyértelműen vezetett rajta az út, látszott, ahogy kígyózik. A mi völgyünkből már nem vezetett feljebb út, én is csak úgy a köveken haladtam felfelé, lefelé pedig puha, bokrokból, zúzmókból összeállt szőnyegen. Sanyi félúton megvárt. A hágó csak nem hagyott bennünket nyugodni, immár látva a helyes irányt, nekivágtunk még annak a völgynek is, és a hágó aljához el is jutottunk, de már az idő rövidsége és a fáradtságunk miatt sem mentünk fel. Egy ligetes, fenyőfás fennsíkról indult, ahol még egy összetákolt kalyibára is bukkantunk, amit hegyi emberek használtak menedéknek. Visszatérve a sátorhelyünkhöz jólesett a meleg leves és a tábortűz.

Harmincnyolcadik nap

 Reggel összecsomagoltunk, és elindultunk lefelé. Felfelé 6 órát tartott az út, lefelé 4 óra volt. Most már könnyebb volt az utat megtalálni. De itt senki ne gondoljon jól jelzett turistaútra. Keskeny, hol jobban, hol kevésbé gyakran kijárt ösvényeket keresgéltünk mindig. Sanyinak eléggé feltörte a lábát a bakancs, amikor átvette végül a szandált, ahol a terep már lehetővé tette, de sajna újra vissza kellett vennie kicsit lentebb. Amikor ismét síkabb részen voltunk meg is jegyeztem: „Látszik, hogy a túraszandálban boldogabb a lábad!” Nagyot kacagtunk. Nagyon fájt neki. Lefele menet vagy 15-20-an jöttek szembe, főleg hegyi emberek.

Jó időben leértünk Arsanba, és a 15 órás marsrutkával el is tudtunk menni a következő állomás, a Bajkál-tó felé. A minibusz sofőrje először le akart rázni, de amikor látta, hogy gyenge orosz tudásunk mögött határozott elképzelések vannak, beültetett. Az út maga jobban hasonlított az alacsonyan repüléshez, mint az autózáshoz, és persze nagyon rázott, nagyon jó volt pihenőre kiszállni.

Volt itt még egy érdekesség. Egy állandó őrhelynél megállított bennünket a milicia, úgy tűnt mindenkit megállítanak, mikor mi érkeztünk éppen akkurátusan vizsgálták egy kocsi lepedőnyi dokumentumait. A mi sofőrünk viszont csak simán odasétált a közeghez, kezet fogott vele, kicsit dumáltak és minden további lépés nélkül indultunk tovább. Volt valaki aki még beszélgetést is kihagyta, csak kiszállt, kezelt és ment. Hiába így működik az egyenlők és egyenlőbbek világa.

Cirkum Bajkál

A Cirkum Bajkál a tó nyugati végének északi partján futó elhagyatott vasútvonal neve, holnapután picit részletesebben is írunk róla. A lényeg az, hogy ez egy nagyon szép környék, ahol mi túrázást terveztünk. Sajnos jó turista térkép nem is létezik, egynéhány áttekintő térképről készített fényképpel vágtuk neki a kirándulásnak.

Egy vasúti átjáró után kellett kiszállnunk a masrútkából, sikerült is jelezni, pont ott tett ki, ahol kellett, de biztos, ami biztos alapon még sétáltunk pluszban, nincs-e másik, közeli elágazás. Nem volt. A közeli dombtetőről láttuk a Bajkál-tavat, nem is volt messze, de mi egy picit hosszabb, szebb úton terveztünk lemenni, mint a legrövidebb. Délután 5 volt ekkor, én reménykedtem, hogy még ma leérünk, bár realisztikusabbnak tűnt a másnap 10 óra. Hát másképpen alakult.

Kezdetben minden szuperül ment: rátaláltunk a köves útról nyíló ösvényre, láttunk rajta friss nyomokat is, járt út volt. Kb. 2 óra gyaloglás után jobbra letért a jártabb ösvény, de irányzék szerint nekünk a másik ág a jobb. Letettünk a csomagokat, előrementünk ellenőrizni a járatlanabb, de továbbra is széles ösvényt.

Az út mentén hangokat hallottunk, 3 fiú és 2 lány sátorozott egy inkább ponyvának, mint rendes sátornak nevezhető alkalmatossággal. Kormos edényben víz melegedett, ők kártyáztak. Volt közöttük egy egész bizarr alak, legalább fele hiányzott a fogainak, eléggé tagbaszakadt figura. Sajna csak ő válaszolt minden kérdésünkre. Nem csak az elfordulós utat javasolta, de azt is, hogy telepedjünk le melléjük, mert soká van. Irkutszkiak voltak, ezt a várost mondta a LP a legagresszívabbnak.

Valahol természetes volt az érdeklődésük, az, hogy az útra is utánunk jött a fiú, de annyira nagy volt a felszerelésünkben, anyagi szituációnkban a szakadék, hogy aggódtam, ez túl nagy kísértés. Úgy döntöttünk, nem az általuk javasolt úton megyünk és semmiképpen sem táborozunk a közelükben.

Mostantól dimbes-dombos lett az út, de találtunk patakot és már azt terveztük, hogy hamarosan megállunk, maximum egy óra volt sötétedésig. Fáradtak is voltunk, főleg Sári. Ekkor azonban megláttunk egy újabb csapatot. Öt férfi ült egy tűz körül, sátor sehol, csak egy nejlondarab volt kifeszítve. Amíg a közelükben voltunk nem beszéltek, valószínűleg máskor sem sokat. Szinte csupa rongy volt a ruhájuk, láttunk már szegény hegyi embereket Arshan környékén, de ezek itt mások voltak… Azt hiszem ennél rosszabb arcú embereket nem láttam még soha. Azt gondoltam a világból kitaszított, elmenekült emberek lehetnek.

Most éreztem csak igazán fontosnak, hogy távolabbra kerüljünk. Azt hiszem féltem. Pedig ez már szürkületben volt, ők sem sokat láttak belőlünk, nem tudják, hogy külföldiek vagyunk, orosz meg rendszeresen alszik itt az erdőben… Sári egyre kevésbé bírja a gyaloglást, hosszan felfele kell menni. Előremegyek, még zsákot is segítek cipelni, csak haladjunk minél gyorsabban. Végre egy kanyargós mellékút, letérünk, még 300 m, itt a táborhely.

Nagyon jól esne a leves, pár perc és forr a víz - gondolom a benzinfőzőt elővéve, de nincs benne a lángterelő. Otthagytam a Szaján hegységben, én balga!!! Összeomlok, mostantól ez az egész szerkezet csak egy hasztalan vas, soha nem kapok itt svéd alkatrészt… és ez az egész este. Próbálgatom mégis begyújtani, de csak az avar kap lángra kicsit, jó lesz abba hagyni ezt, míg nagy tűz nem lesz. Nem rakunk tüzet óvatosságból. Hideget eszünk lámpánál és hamar sátorba bújunk. Egy idő után megállapítjuk egy fura hangról, hogy madáré lehet, már nem is olyan vészjósló. A fáradtság hamar elnyom mindkettőnket.

Harminckilencedik nap

Későn kelünk, süt a nap, senki a közelünkben. Úgy érezzük, megúsztuk. Hiányzik a meleg tea, de azért jó kedvvel indulunk neki az útnak, pár óra és a Bajkál-tó partján leszünk. Az út egyre keskenyebb, egyszer csak bevezet egy vizenyős részbe. Sajnos nem gondolunk visszafordulásra, nem akarunk feléjük menni, ráadásul itt is egy tákolmány nejlon sátor, elhagyatott.

Átvágunk a zsombékoson, Sári cipőjébe víz szalad felülről, szerencsére találunk a túloldalon egy keskeny ösvényt, jó irányba tart, már nem lehet sok. A táj kietlen, vékony a termőréteg, így sok fa kiszáradt, kidőlt, a kicsi lejtés és az elhúzódó tavasz miatt sok a vizenyő, hatalmas mohák, dudvák. Most aztán igazán megtapasztaljuk, mi is az a tajga, nem csak a vonatablakból nézzük, hogy nyírfák és fenyők nőnek erre. Végül is érdekes itt lenni, de mikor jön már a tó?

Az ösvényt többször elveszítjük, újra lápos területeken kell átvágni. A mohában menni olyan, mint amilyen egy hangyának lehet egy vastag perzsaszőnyegen, vagy még rosszabb, minden lépésnél 30-40 centit süllyed a láb. Egyre több pihenő kell, pedig nagyon szeretnénk haladni, enni estig nem is eszünk. Találunk egy hosszabb, jártabb ösvényt, örülünk. De egyszer ez is elfogy, újra zsombék. Kerülgetjük. Másik ösvényt találunk lassan 6 órája jövünk, de a célnak semmi nyoma. Jön egy rövidítő ösvény, átvisz egy zsombékon. Itt meg csapás, csapás hátán, amelyik jó irányba megy, az meredeken emelkedik, közép utat választunk, annyira igyekszem, hogy csak utólag jövünk rá, átvágtunk egy hegyen és egy völgyön.

A mocsaras rész közepén patakocska csordogál, ez biztosan elmegy a Bajkál-tóba, de milyen úton, 20 km-esen? Felmegyünk egy gerincre, ott sokkal könnyebb menni. Szomorúan látjuk, a hegy mögött is csak hegy van, nagy víz sehol. Rossz szandálban a hegyoldalon menni, de bakancsban alig bírtam lépni tegnap… Hajrá! Holnap csak kiérünk innen. Lassan táborhelyet kéne keresni.

Egyszer csak vége a vonulatnak, amin megyünk, meredek fal lefele, vissza kell fordulni a lemenetelhez is. Nézzük a kilátást. Lent már szinte folyó a patak, belefolyt valami nagyobb-ba. És ott távol, két kanyar múlva, mintha már a tó lenne! Innen ez kb. két óra, már csak holnap tűnik esélyesnek kiérni. Sári megnyugszik: „De jó látni, hogy kiérünk!” Én jobban hittem abban, hogy kiérünk, számomra a katarzist az ottlét adja majd, de mikor?

Gyorsabban érünk le, mint terveztünk, de a folyónak ezen az oldalán béna az út. Talán a túloldalon láttunk táborhelyet. Nem is könnyű átmenni, két mellékágon is át kell kelni. Itt egy rendes ösvény. Ráveszem Sárit, hogy menjük még egy fél órát kifele, ez itt szinte sík. Szinte futólépésben megyek, Sári zokszó nélkül jön, le sem marad, nem értem, honnan benne ennyi erő, ez már a kilencedik óra erőltetett menetben.

Húsz perc sem telik le a kialkudott fél órából és kiérünk a BAJKÁL-TÓhoz. Egymás nyakába ugrunk a boldogságtól, és vagy negyed órát figyeljük, hogyan sötétedik. Túlteszem magam még a főző üzemképtelenségén is, bekormozunk egy edényt szabad tűzön, cserébe finom tésztát eszünk. Igyekszem kihasználni a helyzetet, mást nem fogyasztok, így azt hiszem, ezen napon több, mint egy kg-ot fogytam.

Negyvenedik nap

Az előző napi kimerítő túra után Sanyi 8-kor ébresztett minket, hogy meg kell nézni, milyen reggel a hatalmas tó. Elég hideg volt, pedig már fent volt a nap, minden holmimat magamra vettem, mert a völgy felől, ahol sátraztunk, még a szél is erősen fújt. Végül nem bántam meg ezt a sétát, pedig a hideg miatt tiltakoztam ellene, mert gyönyörű színekben láthattuk a Bajkált. A délelőttöt pihenéssel, sebeink ápolgatásával és mosakodással töltöttük, mielőtt ismét nekiláttunk volna a gyaloglásnak.

A Circum Bajkál, a menetrendszerű vonat, amivel menni akartunk, hetente négyszer jár. 80 km-nyi szakaszon a menetidő 6 óra, de a késés így sem fehér holló. Az építése annak idején nagyon sok erőfeszítésbe került, mivel a tó partja itt nagyon meredek és sziklás, sok-sok alagutat, hidat kellett építeniük, de pont ezek miatt a természeti adottságok miatt gyönyörű ez a vonal. A szovjet mega-duzzasztógát áldozata lett az Irkutszk fele lévő folyóparti rész, ez még az 50 km-re lévő tó vízszintjét is megemelte 6m-rel. Egy dombos, belső útvonalon építettek új vonalat és a tóparti szakasz lassan 50 éve egy 80 km-es vakvágány, maradt a turistáknak, mivel a kilátás fantasztikus, egészen a parton megy a vonat, ill. az ott élők ellátására.

Szinte minden völgy elején van kisebb-nagyobb település, néha csak pár ház, ahol az emberek élnek. Ha jön a vonat, kiállnak eléje, pontosabban az első platformhoz, ahol a vonat első kocsijában lévő kis, szegényes választékú boltból tudnak vásárolni. De ez hozza nekik a fát is, vagy akár az építkezésekhez a cementet, amint azt közvetlen közelből is megfigyelhettük. A vonat általában késik, és nagyon lassan ballag. Nekünk mindenképpen jó szolgálatot tett, hiszen éppen időben, még az eső előtt megérkezett. Előtte fantasztikusan jó idő, ragyogó napsütés volt végig a túrákon, ma délben jelentkeztek először a felhők az égen, amiből egész délutános eső lett. A vonaton alig voltak, főleg külföldi turisták, akik hozzánk hasonlóan nem a fizetős, magyarázós utat választották, hanem a kalandosabb módját a Bajkál megcsodálásának.

Egy órás késéssel érkeztünk meg Port Bajkálba. Ez egy mini település, igazából régen volt jelentősége, amikor idáig tartott a Transz-Szibéria-vonal, és a vasúti kocsikat hajón szállították tovább a tó túlsó felére. Ma már nem sok minden van benne. Az állomáson még mindig esett az eső. Az útikönyv szerinti, közeli szállással próbálkozutnk először, de sikertelenül. A házat ugyan megtaláltuk, de a lakásban, ami meg volt adva, egy morcos öreg asszony küldött el minket melegebb éghajlatra, elég mogorván.

A szállásunk viszont még nem volt megoldva. Az állomásra visszasántikálva ott találtuk az összes külföldit, mindenki a csodára várt, valami szállásfélére, vagy arra, hogy akad valaki, aki átviszi a folyó túlsó partjára, ahol jobbak az esélyek. Nekünk nagyon jó dolgunk lett, mert egy francia csapathoz csatlakoztunk, akik egy helyi embertől ingyen megkapták az illető dácsáját szállásnak. Kicsit gyalogolni kellett hozzá felfelé a hegyen, de a kisház igazán megfelelő volt az éjszakázásra. A franciák levest főztek, amiből mi is kaptunk, jólesett a meleg folyadék.

Negyvenegyedik nap

Az éjszaka jól telt, reggelre ködös, párás volt még mindig a levegő, de a nap során folyamatosan tisztult, ha melegebb nem is lett. A komp az irkutszki buszhoz, az Angara folyó túlpartjára fél 11-kor indult. Hiába terveztünk hosszabb túrázást a Bajkál körül, az izgalmas események és az időjárás elvették ettől a kedvünket. Érdekes és jó volt viszont hozzánk hasonló külföldiekkel találkozni. Ez az élményünk már az irkutszki hostelben is megvolt, ahol lehetett angolul beszélgetni az emberekkel, és a társaság többségének hátizsákja és túraszandálja vagy bakancsa volt, ami errefelé egyáltalán nem megszokott. Mi is erről ismertük fel a turistákat. Mostani franciáink két csapatból tevődtek össze. Az egyik egy idősebb házaspár volt, akik két hatalmas guruló, de hátra is felvehető bőrönddel utaztak Szibérián keresztül, és akikkel Ulán-Udéban és Ulánbátorban is többször összefutottunk. A másik egy négyfős fiatal társaság, az egyik francia fiú felesége egy irkutszki orosz lány volt. Nekik nem sok gondjuk akadt a kommunikációval. A fiú viszont egy megszállott csodabogár volt, aki minimálfelszereléssel utazott, és télen síelt keresztül a havas Bajkál-tavon, 700 km, mínusz 30-40 fok, egyedül. Mindenesetre a másik francia fiútól kaptunk egy hasonló kis fémdarabot, amit a főzőnkből elhagytunk, és így újra működőképes lett. Ennek nagyon örültünk, mert nem számítottunk ilyen gyors megoldásra. A vonatot még egy cseh fickóval is megismerkedtünk, aki reggel is ott volt a kompon, biciklizett Oroszországban, főleg a Bajkál és Irkutszk körül. Ő éjjel sátorban aludt. Az is egy kóborló alak volt, aki pl. fél évet kerekezett Új-Zélandon…

Francia barátainknak az irkutszki buszon intettünk búcsút, mivel mi hamarabb leszálltunk, a Talci skanzennél. Itt letettük a hátizsákjainkat az egyik árus néninél, úgy néztünk körül. Több fatemplom, egy deszkapalánkkal körülvett város bejárata, egész utcasorok voltak felépítve. Érdekes volt a sorba kötött vízimalomrendszer, bár nem működött. A házak jellegzetessége továbbra is a cifrán díszített ablakkeret, szokatlan volt, hogy az udvar fel volt deszkázva. Valószínűleg arra szolgált, hogy a nagy sárban, ami az év nyári részében sokszor jellemzi a talajt (a tél után többször felolvad, megfagy, felolvad, megfagy) lehessen közlekedni.

Irkutszkba visszatérve leszólított bennünket egy biciklis srác, hogy nem keresünk-e szállást. Kaptunk tőle névjegyet, és nem gondoltuk, hogy hamarosan viszontlátjuk az állomáson, ahol segített nekünk jegyet venni Ulán-Udéba. Sanyi jól lealkudta a szoba árát, és már mentünk is hozzá. Nem volt ugyan olyan jó helyen, mint az előző helyünk, de ott, mint kiderült, amikor Sanyi az otthagyott cuccainkért visszament, nem is lett volna számunkra hely, tele voltak. A srácnál lehetett mosni, emailt nézni, telefonálni, úgyhogy mindenképpen jó boltot csináltunk.

Ulan-Ude

Negyvenkettedik nap

Hajnali fél 7-kor ment a vonatunk Ulán-Udéba, még sötét volt, amikor elindultunk. A vonat igazán kényelmes volt, egy elektricska. Talán gyorsabb is volt, mint a rendes vonat, csak kicsit többet fűthettek volna benne, a hűvös időre való tekintettel. Sajnos a Bajkál panorámáját sokszor elrontotta az esős, nedves idő, pedig pont azért mentünk nappali vonattal, hogy szép látványban legyen részünk. Ulán-Udéba 2 körül érkeztünk meg, itt már jobb idő volt, nem olyan hideg, és nem is esett. Szállásnak a Hotel Odont választottuk, Sanyi vízhólyagos, fájós lábára való tekintettel az állomáshoz legközelebb lévőt. A legolcsóbb szobát kértük, ami erősen hasonlított egy lelakott munkásszállói szobához. A wc is elég ramaty volt, és sajnos zuhany sem volt sehol azoknak, akiknek nem volt fürdőszobájuk. Az emeleten viszont 24 órás „felügyelőnéni-szolgálat” volt, aki néha írt valamit egy füzetbe, figyelte, ki, mikor, hova megy, de leginkább csak a TV-t bámulta. Éjszakára a létszám emeletenként legalább háromra nőtt. Szerintem a nénik fizetéséből inkább fürdőszobákat kellett volna építeniük, vagy wc-t felújítaniuk, az hasznosabb lett volna.

A mai nap a város napja volt, a sétálóutcán (amit véletlenül ismét csak Leninről neveztek el), fő utcán mindenütt rengeteg ember, zene bömbölt sok helyen, rengeteg lacikonyhás, fagylaltos. Mi is kezdtük végre kipróbálgatni az orosz konyha remekeit, egyrészt, mert olcsóbb volt, mint eddig, másrészt pedig hamarosan készültünk elhagyni az országot, még be kellett hozni a lemaradást.

A mai nap hozta meg remélhetőleg egyik utolsó találkozásunkat Leninnel, ill. Lenin fejével, ami a szovjetekről elnevezett tér közepén magasodik a tér fölé. A méreteit nem tudjuk, de hatalmas, ez a világ legnagyobb Lenin-feje, és az útikönyv szerint kancsal. Igaza volt a könyvnek, ellenőriztük.

A nagy fesztiválra való tekintettel a boltba nem volt könnyű bejutni, sokan tömörültek a bejárat előtt. Mint később kiderült, ez a boltosok extra félelmét jelezte, mert az üzlet kongott az ürességtől, annyian voltak csak benne, mint nálunk este 9-kor egy kisboltban. A tömény alkoholos rész le is volt zárva, hogy az ünneplők csak sört ihassanak. Vszg. féltek a lopástól, hogy nem tudják a népeket szemmel tartani. Ezt máshol is láttuk, mindenütt biztonsági őrök vigyázzák a rendet, és még a könyvesboltban is levetették rólam a hátizsákot, és be kellett gyömöszöljem egy pici csomagmegőrző szekrénybe. Sok lehet a lopás, ha ennyire félnek tőle.

Negyvenharmadik nap

Ismét skanzent látogattunk a város közelében. Sajnos ez sivárabb volt, mint az eddigiek, a főleg a burjátok házait, téli, nyári fából készült jurtáit mutatta be. De volt köztük kozák ház, és az „ősi hit hívői”-nek házai is. Sajnos azt nem sikerült kiderítenünk, mi is volt ez az ősi hit. Ulán-Ude a burjátok, a Burját Köztársaság fővárosa, 80%-ban csak mongoloid arcokat látni. Kb. 400 ezren vannak, a nyugati burjátok sámánhívők, a keletiek tibeti buddhisták. A szovjet időszak alatt a buddhista kolostoraikat lerombolták, Sztálin közülük is sok ezret ölt meg.

Negyvennegyedik nap

1946-ban élesztették hivatalosan újra a buddhizmust, amikor megalapították az Ivolginszkij Dacan buddhista kolostort, ami ma is működik. Egy poros falu szélén áll az épületegyüttes, szinte falu a faluban, hiszen a körülkerített részen is sok lakóház áll. Kopott imakerekek mindenütt, a főtemplom viszont annál élénkebb színekben pompázik. Rengeteg, különféle méretű Buddha látható benne, mind üveg mögött, színes zászlók, párnás helyek a szerzeteseknek. Különleges hely, de bennem nem keltett áhítatot.

Ebédként a szemben lévő kifőzdében megpróbálkoztunk egy levessel és egy burját specialitással, a pózi-val, ami egy kisebb paradicsomnyi méretű húsgombóc tésztába csomagolva és kigőzölve. Nem volt túl jó.

Este internet a program, találtunk egy cukrászdát ahol van WiFi. Neki is készülődtünk, van működő konnektor a laptopnak, sütit is megrendeljük, de a WiFi-hez egy olyan orosz használati utasítást adnak, amit ugyan Sanyinak sikerül megfejtenie, de ezáltal az is kiderül, hogy a mi gépünkkel nem megy a dolog… Legalább a süti lett volna finom, de émelyítően édes volt, a vaníliás kóláról nem is beszélve, amit a rendes helyett hoztak nekünk.

Negyvenötödik nap

Irány Mongólia! Reggel elindultunk az útikönyv által megadott marsrútkához, amire egy órát vártunk, mire megtelt, és elindulhattunk Kyahtába, az orosz határvárosba. Az út nagy része sivár pusztaságon vezetett keresztül, ahol néhány falu törte csak meg az egyhangúságot. A vége felé már jobb volt a kilátás, hegyek-völgyek, fenyőerdők váltogatták egymást. Több, mint 3 órát ültünk a kisbuszban a városkáig, ami valaha tényleg jobb napokat láthatott. Itt folyt Kínával a teakereskedelem, amíg meg nem épült a vasút, ami 30 km-rel nyugatabbra lépte át a határt. Ezzel aztán Kyahta jelentősége megszűnt. A határig taxival mentünk, ahol még ki sem szálltunk, jött felénk egy másik ember, aki ajánlkozott, hogy átvisz minket, persze jó pénzért. Erre azért volt szükség, mert a határ gyalogosoknak nem járható (de biciklivel már igen). Szegény pali, nem tudta, mire vállalkozott velünk. Nem elég, hogy a határon csak nagyon lassan engedik át a járműveket, a mi útleveleinkre plusz 1 órát kellett várni. Sokáig az egész sort feltartottuk, csak fél óra után jutott eszébe a vámosoknak félreállítani bennünket. De azok se vitték túlzásba a munkát, 1-2 dolgozott, 3-4 cigizett, pontosan vigyáztak, hogy a megengedettnél több autó véletlenül se tudjon átmenni a határon. Az útleveleinkkel nem tudom, mit csináltak annyi ideig, de úgy tűnt, Oroszországból kilépni számunkra nehezebb feladat volt, mint belépni. A mongol vámnál nem volt ilyen komplikáció. Először lefertőtlenítették a kocsi kerekeit (bár én azt hittem először, keréknyomást mérni jönnek, csodálkoztam is, miért ilyen készséges az a vámos hölgy). Miközben a papírokat töltöttük ki, egy kedves mongol lány, látva az angol nyelvű útikönyvet a kezemben, megkérdezte, honnan valók vagyunk, majd kedvesen üdvözölt az országukban. Alig pár perccel később pedig egy másik mongol asszony magyarul szólt hozzám! Azt hajtogatta, hogy már 25 éve nem beszélt, és elfelejtett magyarul, ami igaz is lehetett, mert alig tudott a kérdéseimre válaszolni, pedig nagyon egyszerűen fogalmaztam. Sofőrünk tűkön állva várta meg, amíg Sanyi pénzt váltott, majd pillanatok múlva kitett minket a határ mongol oldalán. Némi nézeteltérés alakult ki köztünk, amikor kiderült, hogy csak eddig hoznak, és nem Sükhbataarba, az állomásig, pedig abban egyeztünk meg. Úgy látszik, ki hogyan értette, mindenesetre nem volt hajlandó tovább vinni minket és a pénzt is követelte. Nem volt mit mást tenni, mint fizetni. Közben persze taxisok hada nyomult be ajtón-ablakon, hogy elvisznek Sükhbataarba. Ijesztő volt, ahogy az egyik már a hátizsákomat is pakolta volna be magához. Olyanok voltak, mint a dögre szálló éhes keselyűk. Végül az egyikkel elvitettük magunkat az állomásra, bár rögtön Ulánbátorba is elmentek volna velünk. Ott persze megint kiderült a turpisság, az autóban még lévő két üres helyet is ki akarták velünk fizettetni. Sanyi alkudott, lerendezte, és végre ott lehettünk az állomáson, ahol már nem akaszkodtak ránk a taxisok.

• Következő oldal  

© 2007 All Rights Reserved
Szaszkóné Makó Sarolta
és Szaszkó Sándor - - - egyutt@teljessegfele.hu