Oroszország

Szentpétervár

Tizenharmadik nap

Este 11-kor indult a buszunk Pétervárra. Kényelmesnek tűnt, volt elég hely a lábunknak, úgyhogy felkészültünk az alvásra. A határig nem is volt ezzel semmi baj. Ott az észt oldalon ismét begyűjtötték az útleveleket, majd egy kutyával is végigszaglászták a buszt. Az Oroszoknál mindenkinek ki kellett szállni, kivenni a csomagját, és a pakkjával a kezében sorba állni a vámnál. Nekünk még egy külön papírt is ki kellett tölteni, mivel nem vagyunk orosz állampolgárok. A vámnak nem volt semmi baja a business-vízumunkkal, pedig féltem tőle, és végre egy pecsétet is kaptunk az útlevelünkbe. Az enyémben ez volt az első. Utána viszont már alig tudtam aludni. A határon való álldogálás kb. bő egy óra volt, utána még 2 óra hosszat rázták a fejemet az orosz utak, de valami rettenetesen. Aludni egyikünk sem tudott. Ennek megfelelő állapotban, mint a kimosott rongy, érkeztünk meg Pétervárra. A busz ráadásul egy órával hamarabb ért ide. Reggel 6 volt, kiszálltunk a Baltinszkij-pályaudvaron, ahol egy árva lélek nem volt rajtunk kívül. Hatalmas, üres tér, hajnali hideg, néhány néni már kezdte pakolászni a virágait meg zöldségeit, az éjjel-nappali nyitva volt ugyan, de az összes többi üzlet redőnye lehúzva. Mivel ilyen hajnalban mégsem állíthattunk be szállásadó néninkhez, én fáradtan ücsörögtem egy padon, amíg Sanyi unalmában körbejárta az állomást és felfedezte a dolgokat, vett ki pénzt.

A nénihez könnyen eltaláltunk, még így is kicsit korán érkeztünk, 8 körül. A világ végén lakik, majdnem lent van már a térképről, de egyszerű a közlekedés: csak metrózni kell, de azt jó sokat. Nagyon kedvesen fogadott bennünket, kaptunk rögtön reggelit, és amíg mi kialudtuk magunkat, még tortát is sütött nekünk. A hétvégére mienk a lakása, mert ő vidékre utazik.

Délután már el is indultunk a városba. Gyalog akartunk felkeresni néhány helyet, inkább csak némi benyomást szerezni a városról. A városnéző hajókázásról végül lemondtunk, de sokat sétáltunk a Nyevszkij proszpekten, ami Pétervár fő sugárútja. Megcsodáltuk az Anycsikov híd lovasszobrait és a Bank híd aranyos oroszlánjait, sétáltunk csatornák mellett, aminek mindkét partján egymás után sorakoztak a szebbnél szebb paloták. A Gorkij színházban rögtön vettünk is két jegyet a harmadik emeletre, a Hattyúk tavára. Elkeveredtünk a helyi kínai piacra is, ahol hasonlóan az otthonihoz, rengeteg ruha, táska, esernyő, mindenféle volt kapható, színes kavalkádban.

Bevezető műemlékként Krisztus feltámadásának templomába látogattunk el, amit a Vérző Megváltó templomának is hívnak, mivel a templom II. Sándor cár meggyilkolásának helyén, halála emlékére épült, az 1800-as évek végén. Sokáig csak az emlékező ünnepélyeket tartották benne, később lett csak köztemplom, de az is csak pár évig, mert utána bezárták. 1972-91-ig! restaurálták, jó sokáig, amíg újra megnyitották, múzeumként. Több, mint 7000 m2 mozaik van benne, a velencei Szt. Márk katedrális után ez a második legnagyobb mozaikfelület Európában. Tényleg lenyűgöző, és a templom jellegzetes, külső formájával, sok kis tornyával, színes kupoláival igazi kis csoda.

Este már csak arra volt energiánk, hogy kisétáljunk a Névához. Hatalmas, széles folyó, sok-sok hajóval, mindkét oldalán nevezetes palotákkal, épületekkel. Az Auróra cirkálót is láttuk, madártávlatból a túlsó parton. A Lenin térről mentünk haza, ahol valóban Lenin uralja a teret, mármint a szobra, alatta óriási szökőkutak, meg sok-sok ember a padokon.

Hazaérve, este 10-kor még mindig világos volt, fél 9-kor még sütött a nap. Meg is zavar ez minket, mert nagyon szokatlan (ezért is nem volt senki még 6-kor reggel az állomáson), és hát két órával előrébb számoljuk az időt, mint Budapesten.

Tizennegyedik nap

Az Ermitázst terveztük be mára, csak nem sikerült elég korán felkelnünk, így izgultunk egy kicsit, milyen hosszú sort kell majd kiállnunk. De egyáltalán nem volt vészes, hamar bejutottunk, ráadásul a diákigazolványnak köszönhetően, ingyen, csak a fényképezésért fizettünk. Az Ermitázs egy óriási, beláthatatlan, végeláthatatlan épületkomplexum, egy még hatalmasabb térre nyílik a főbejárata, másik oldala Névára néz. Középső része a Téli Palota, ezzel szervesen egybe vannak építve a különböző további épületek, amiket már eredetileg is múzeumnak szántak. Ennek bizonyítására több olyan méretű műtárgyat (Jupiter szobor, óriási kőmedence) is láttunk, amiről azt írták, hogy még az építkezés közben szállították őket a palotába.

Kissé nehézkes volt a tájékozódás a múzeumban, mert nincsen térképük papíron, csak irányító nyilak vannak, meg néhány érintőképernyős számítógép, de azt nem cipelhetjük magunkkal. Később megtudtuk, hogy a múzeum-boltban lehetett volna venni térképet. De így főleg a nyilakra és az emlékezetünkre támaszkodtunk. Külön megjegyzést érdemelnek a teremőr nénik. A legváltozatosabb öltözékekben, kis szatyrot vagy retikült lóbálva a kezükben sétálgattak fel s alá vagy éppen maguk elé meredve bámultak (az Ermitázs fotóalbumban több mókás kép is van róluk). Aktivitásuk is igen változó volt. Volt, amelyik azt sem bánta, ha a fényképezni tilos teremben az orra előtt fotóznak hárman (többek közt én is), vagy vakuval örökítik meg a legértékesebb képeket. Volt, hogy utóbbi esetben a néni izgatott rikácsolással próbálta rendre inteni a szabályszegőt.

Rengeteg festményt láttunk - több teremnyi Rubens, van Dyk, Picasso, néhány Leonardo, sok-sok Monet, Renoir, Cézanne, Gaughin, hatalmas gyűjtemény. Van egyiptomi, görög, római részleg is, de ezek viszonylag kisebbek. Nagy ámulatot váltottak ki belőlem a Téli Palota hatalmas, pompás termei, egyik csillogóbb volt, mint a másik. Jól tükrözi a cárok mentalitását, hogy amikor átépítették a Palotát, az akkori uralkodó ezt mondta: „…cári kívánalmainkat a jelenlegi palota nem elégíti ki, tehát szélességben, hosszúságban és magasságban felülmúlhatatlan épületet kell a helyére emelni…” Hát ez sikerült, nehéz lehetett bárkinek is felülmúlni azt a pompát és pénzköltést, ami ebben a palotában megtalálható.

Tizenötödik nap

Vasárnap van, úgyhogy felkerestük a szentpétervári anglikán templomot, aminek a címét még Rigában kérdeztük meg. Szerencsére nagyon közel van a központhoz, nem kellett sokat keresgélnünk, amíg elértünk az épületig. Bent már bajosabb volt a helyzet, egy nagy termet találtunk, sok székkel, de teljesen üresen. Végül az emeleti teremben bukkantunk rá az istentisztelet helyére, ahol már látszott a készülődés, kedvesen fogadtak minket. A gyülekezet nem túl nagy, láttunk századeleji képeket a templom közösségéről, akkor nagyon sokan voltak. Mivel ez valójában egy svéd templom, Viktória svéd trónörökösnő is felkereste a templomot, a fotók tanúsága szerint. A fényképeken az is látszott, milyen volt a templom eredetileg. Az oroszok ugyanis előszeretettel használták a templomokat múzeumi célra, megszüntetve azok istentiszteleti mivoltát. Ez a valamikor hatalmas, tágas, karzatos belső is félbe lett vágva, a felső részben már csak az apszis teteje jutott, és tornateremnek használták a parketta felfestései alapján.

Az alkalom végetértével, Sanyi kitartósága folytán, a vízumregisztrációval próbálkoztunk. Ugyanis nem elég, hogy az embernek van egy orosz vízuma, hanem ahogy megérkezik, 3 munkanapon belül regisztrálnia is kell ezt a vízumot, minden olyan helyen, ahol 3 munkanapnál többet tölt. Ezt a szabályt 2007 januárjától egyszerűsítették kicsit, emiatt viszont mindenki mást mond és tud róla. A túristainformációban adtak egy címet, ahol 1000 rubelért fejenként cserébe 1 perc alatt elvégzik. Mi próbálkoztunk egy szállodában, hátha az némi ellenérték fejében regisztrál minket. A recepciós lány le is fénymásolta az útleveleinket, és azt mondta, kész, ennyi volt, a továbbiakban ő majd regisztrál. Nem is kellett fizetnünk érte. A dologban csak az nem fér a fejünkbe, hogy mi a manónak a regisztráció, ha még egy árva pecsétet sem kapunk sehová. Eddig azzal riogatták a népet, hogy rendszeresen ellenőrzik a rendőrök a regisztrációt az utcán, de ha nincs semmilyen írásos nyoma, akkor az bizony elég nehezen fog menni.

Eredetileg Petrodvorecba akartunk ma hajózni, de a terveinket keresztülhúzta egy ortodox esküvő, amibe belebotlottunk a Kazan katedrális előtt. Nem hagytuk ki az alkalmat, hanem végignéztük a szertartást. Nem volt nagy a násznép, annál népesebb viszont a kíváncsiskodó turisták mennyisége. Az esküvő végeztével a következő pár már ott ácsorgott a bejáratnál, és végignézte az előző végét, a gratulációt, ahogy újra kiterítik nekik a szőnyeget, szóval a teljes előkészületeket. Ez nem lehet ugyanaz az érzés, mint amikor az embert várja a násznép a templomban…

A menyasszonyokat továbbra sem tudtuk elhagyni, mert ahogy átsétáltunk a Sztrelka felé vezető hídon, a Néva partján közvetlenül sok ifjú párt láttunk, nagy tömeggel körülvéve. Mindenki fényképezkedett, háttérben egy hatalmas szökőkút és a Péter-Pál erőd aranyozott templomtornya. Poharat törtek, pezsgőztek, galambot reptettek a párok, a rakparton pedig várta őket a hatalmas limuzinok serege.

A Péter-Pál erőd az a műemlék, amit ha szimplán az esztétikai értéke alapján szemlélünk, akkor igazán kihagyható a pétervári városnézésből. Természetesem eszmei értéke viszont hatalmas, hiszen ezen erőd építésével alapította meg Nagy Péter Pétervárat 1703-ban. Ténylegesen erőd jellegű, és sok területe még felújítás alatt áll. Már megtekinthető a temploma, ahol sok cár van eltemetve, köztük a városalapító Péter, és a csak pár éve végső nyugalomra ide szállított utolsó cári család, II. Miklós és családja, akiket Jekatyerinburgban végeztek ki, és sokáig nem is tudták a sírjuk helyét. Az erőd falai alatt tömegek napoztak és fürdőztek a Névában, bár nekem a meleg ellenére sem lett volna kedvem hozzá. Mintha Budapesten a Lánchídnál fürödnék a Dunában…

Felkerestünk egy közeli mecsetet is, ami azért nem megszokott dolog errefelé, de a kékcsempés épületbe nem tudtunk bejutni.

A Moszkvai pályaudvar számomra félelmetesnek tűnt. Rengeteg ember szaladt fel s alá, pedig már 9 óra jóval elmúlt. Moszkvába szóló vasútjegyünket akartuk megvenni, de két sor végigállása és az eladók nagy kegye folytán sikerült csak megtudnunk, hogy már csak holnap lehet jegyet venni, a kassza már bezárt. Mindenesetre sikerült kitalálni, hogyan működnek az információs képernyők, és így tudtunk vonatot kinézni legalább, hogy mire veszünk másnap jegyet. Engem nagyon riasztott a tömeg, még nem tudtam, mi vár ránk pár nap múlva…

A hazajutás sem volt egyszerű, persze kimaradtak metrók, ill. nem arra mente, amerre kellett volna, a késői időpont miatt, úgyhogy vonatoztunk egy negyed órát feleslegesen. A metró egyébként teljesen hasonló érzés, mint otthon, ugyanazok a kocsik szaladnak a síneken, csak jóval gyakrabban. Pl. még éjfélkor is 5 percenkét, egyébként pedig 2-3 percenként járnak. Pétervárnak 4 vonala van, de a megállók sokkal hosszabbak, mint Budapesten, sokszor 2 teljes percig robogunk a föld alatt a megállók között. A mozgólépcsőzés során pedig folyamatosan valami propagandaszöveget nyomnak. A lépcső alján van egy üvegkalitka, abban bambul maga elé egy jobb sorsra érdemes munkaerő, figyeli a lépcsőt. Sanyival abban maradtunk, hogy ez egy borzasztóan unalmas és szörnyű munka lehet. Egyébként mágneses jegyek vannak, nem igazán lehet bliccelni. A népek pedig nyomulnak ezerre, alig lehet leszállni, már annyira tolulnak befelé.

Tizenhatodik nap

Reggel elbumliztunk a vonatjegyért. A pénztáros kicsit ugyan megint mufurc volt, de konyított az angolhoz, és okosan, papírra írta nekünk a számokat. Érdekes, hogy sokkal kevesebben voltak a pályaudvaron, mint előző este. Leleveleztük a moszkvai szállásunkat, aztán felpattantunk egy marsrutkira, hogy elvigyen minket a hajóállomásra.

Ez a marsrutki egy mókás találmány. Rengeteg fut belőlük, minibuszok beszámozva. Magántársaságok működtetik őket, fix tarifáért. Megállóik igazán nincsenek, ezért felszállni akkor lehet, ha leintegetjük őket, és megáll, ha van még rajta hely, leszállni hasonlóan kell, szólni a sofőrnek, vagy drukkolni, hogy más is leszáll ott, ahol mi akarunk. Addig el sem indulnak, amíg meg nem telt az összes ülés. A sofőrök meg tépnek rendesen, nem törődnek az utasok testi épségével, és azzal sem, hogy mit csinál az a néhány szerencsétlen, akit már állóhelyre vettek fel. Egy átalakított Ford Transit-ban azért ez nem mellékes dolog…

Petrodvorecbe, vagy ahogyan már manapság nevezik, Peterhofba hajóval mentünk, ez aztán meg is dobta a közlekedésre elköltött pénzösszegünket. Itt a Finn öböl partján van a cárok nyári palotája, amit természetesen ismét csak Nagy Péter épített, hogy parkjának csodájára járjanak. Versailles-jal akart vetekedni, sikerült is neki. Fantasztikus szökőkutakat építtetett, és hatalmas palotát, a tengerre való kilátással. A park is óriási, pompás, mindenféle szökőkúttal, a képek ebben az esetben többet mondanak  Sajnos a kastélyba ezen a napon nem sikerült bejutnunk, elnéztük a nyitvatartási időket.

Este a Gorkij színházban várt minket a Hattyúk tava, a híres moszkvai Bolsoj Társulat előadásában. Csupa turistával volt tele a színház, harmadik emeletre szóló jegyünkkel leültettek minket a földszintre, annyira nem voltak sokan. Mi jól jártunk a dologgal, meg nem éreztük magunkat kilógó jelenségnek az öltözékünk miatt, de az igazi „színházban voltunk”-élmény elmaradt, a sok idegen, és a meglehetősen szimpla színházi környezet miatt, habár a balett szerintem igen jó előadás volt. Bár a hattyú haláláról ismét lemaradtam… Igazából azt hiszem meg sem történt, hiszen a hattyú helyett a gonosz halt meg. Elég meglepő volt egy balettben a happyend.

Az éjjelre kísértetvárossá alakult kínai piacon át közelítjük meg a metrót, és mindketten örülünk, amikor már más élő ember is van rajtunk kívül a környéken. Ma éjjel nem találtunk nyitva a boltot, már hétfő van, így aztán csak csokis kekszet vacsizunk.

Tizenhetedik nap

Peterhof másodjára, hogy a nevezetes kastélyt is lássuk. Már nem hajózunk, hanem költségkímélőbb módon, minibusszal utazunk. Bár ez sem volt egyszerű, mert házinénink elmondta a legegyszerűbb megoldást, amit persze nem sikerült megtalálnunk, hamarabb szálltunk le, rossz helyen vártunk a buszra, úgyhogy legalább kétszer annyi ideig tartott az egész, mintha a Lonely Planet-et követtük volna.

Peterhof kastélylátogatási rendszere meglehetősen egyedi. Elsőnek abba a problémába ütköztünk, hogy az oroszoknak fenntartott időben akartunk bemenni. Persze, nem engedtek. Aztán az idegeneknek fenntartott időben nem lehetett tudni, hogy a sor éppen milyen sor, még az előző oroszok állnak ott, vagy már a többi külföldi. Kitaláltuk, tolakodtunk, de nem eléggé, mert persze a csoportokat ott is előre engedik. A magánzó turistával nem sokat törődnek, annyira nem, hogy alig van valami angolul kiírva. Ja, és mindez még csak a jegyért való sorban állás volt… Na végre bejutottunk, rendesen vettünk fényképezőjegyet is. Arról még nem is szóltam, hogy az oroszok persze csak a felét fizetik a külföldi turista jegyének. A teremőr nénik nagyon hajtják az embert, egymást érik a csoportok. Node a termek tényleg pompázatosak, fényesek, kár lett volna kihagyni, még ha plusz félnapba is került. Kimenetkor Sanyinak még sikerült eladni a parkbelépőnket is, mert persze anélkül nem lehet kastélyjegyet venni, és nem tépték le az ellenőrző szelvényt. A fiatal orosz srácoknak nagyon minimális volt az üzleti érzékük, kis alku után teljes árat nyújtottak, de mi csak 75%-ot vettünk el, igazából meglepődésünkben tartottuk magunkat az eredeti ajánlatunkhoz.

Péterváron még az Izsák katedrális volt hátra, a világ harmadik legnagyobb keresztény temploma. Ennek sajnos a kupolájába már nem tudtunk felmenni, mert elvacsoráztuk az időt, de az épületbe még beengedtek. Furcsa nyitvatartási időkkel dolgoznak úgy általában, ahhoz képest, milyen sokáig világos van, a műemlékek hamar zárnak, és azon belül a fontos és érdekes dolgok még hamarabb. A katedrális jelenleg múzeum, ebben nagyon jók voltak az oroszok, illetve a bolsevikok, amikor a forradalom után szinte az összes templomot lerombolták (Voronyezsben pl. 22-ből 20-at), vagy ha volt valamilyen építészeti értéke, akkor múzeummá alakították. A Kazan katedrálisban, ahol az esküvőt láttuk, működött sokáig a Vallástörténeti és ateista múzeum. Az Izsák katedrálisba 14 000 ember fér be, és csak az aranyozása többe került, mint a francia-porosz háború összköltsége…

Van egy régi Panoráma útikönyvünk, ami csak Pétervárról, illetve a cím szerint még Leningrádról szól. Ebből ki lehet találni, hogy tényleg nem mai darab (1973), izgalmas fűszerezést ad a sétáinknak, amikor szocialista szemszögből tanulmányozhatjuk a történelmet, a jellegzetes propagandista szófordulatokkal… A nem szovjetes részek viszont briliánsak és még a 34 éves változásokat is érdekes figyelni, nem is olyan sok van.

Tizennyolcadik nap

Utolsó napunk Péterváron, kicsit zsúfoltra sikerült. Délelőtt a Puskin múzeummal kezdtünk, ahol az orosz képzőművészet lényeges darabjait tekinthettük meg a XIII. sz-i ikonfestészettől elkezdve egészem a modern időkig. Kiváló betekintés volt a festészetbe, jellegzetes orosz képeket láttunk.

A nap második felében Carszkoje Szelo-ba utaztunk, ami szintén egy nevezetes palota a közelben, II. Katalin cárnő építtette és lakott ott. 300 méteres kék-fehér homlokzatával igazán impozáns látvány. A park messze nem olyan gondozott, mint a Peterhofi, arra jóval több pénzt költöttek. Itt a kerti pavilonok szinte mindegyik most van felújítás alatt. A park nem központi részei pedig egy kicsit elvadult arborétumra emlékeztetnek inkább, mint angolkertre. A kastélyba való bejutásunk ismét csak nevetséges volt. Jegyet, csak 4-től lehetett venni, amikor a legtöbb csoportot már letudták. Valamilyen módon, mi véletlenül a csoportoknak fenntartott hátsó bejáraton át jutottunk be, de így legalább a kinti, hosszan kígyózó sort megúsztuk. Persze hiába voltunk ott ¾ 4-kor, jegy csak 4-től volt szigorúan. Aztán újabb sor, immár jeggyel a kezünkben. Aztán folyamatosan sok-sok ember körülöttünk, mert persze csoportok még mindig jöttek és nyomultak. Peterhof után közvetlenül, ez a palota nem tudott olyan pompás lenni számunkra, bár a borostyánszoba és a tölgyfa szoba engem igazán lenyűgözött. Kár, hogy a szervezésünk elcsúszása miatt nem lehetett egy nap szünet a két fényességes hely között.

Este 10-kor indult a vonatunk, kicsit necces volt, elérjük-e, mert még a néninkhez hazamentünk a csomagokért. Mint kiderült, éppen elértük volna, ha indult volna… Ugyanis beérve a pályaudvarra, ami akkora, mint a három budapesti együtt, az egész dugig tele volt emberekkel, de nagyon sűrűn, sok-sok csomaggal, félelmetes tömeggel. Rögtön láttuk, hogy valami nem stimmel… Az egyik peronon találtunk magunknak egy kis helyet, és az első ijedtségen egy tábla csoki segítségével mikor túljutottunk, kiderítettük, mi a helyzet. Minden vonat késésben volt, mert a vonalon hétfőn bombát robbantottak, és csak egy pár sín üzemelt. Sanyi beszélt olyannal, aki már 6 órája várt. Érdekes, de leginkább kimerítő 5,5 órát töltöttünk mi is ebben a miliőben. Nekiláttunk a vacsora beszerzésének és elfogyasztásának, amire nem lett volna időnk, ha a vonat időben indul. Aztán söröztünk, én elmentem egy internet-kávézóba, addig Sanyi bebújt egy bankautomata mellé, hogy ott bedugva a konnektorba a laptopot, a fényképeket formázgatta. Végre kiírták a vonatunkat, de a vágány számát csak a megadott időnél jóval később jelenítették, és még később indult a vonat. Este 10 helyett hajnali fél 4-kor. A vége volt a legfárasztóbb. Addig sokat hallgattam a bemondásokat, és a számokat gyakoroltam oroszul.

Moszkva

Tizenkilencedik nap

A moszkvai vonaton egy ideig lehetett aludni, de nem volt az igazi. Ismét csak a mosott rongyhoz tudom magunkat hasonlítani. Ráadásul én jól meg is fáztam közben, mert valahonnan jött a huzat. Az állomásra megérkezve ugyanaz a kép fogadott bennünket, mint Péterváron. Nem az embermennyiséget értem most, hanem az állomást. Pont ugyanolyan volt, de itt Lenin hatalmas feje fürkészte a tömeget középről. A metrójegy vásárlás horribilis volt. Először is, alig lehetett beférni az állomásra. Aztán egy hatalmas tömeg, ami éppen megérkezett a vonattal, nyomult, toszult, lökdösődött két kasszához. Az elején még látszottak sorok, de a pénztárnál közvetlenül fokozódott a taposás, örültem, hogy sikerült kikeverednem onnan. Már Péterváron is elbámultunk a méretektől, 4,4 milliós város az is, Moszkvában meg folyamatosan tátva marad a szánk. 12 millió ember – több mint Magyarország összlakossága – próbál közlekedni. Tömeg, emberáradat mindenütt. Azt mondták, a szállásunk közel van a központhoz, hát ez 20 perc metrózást és 15 perc sétát jelent… Eszméletlen távolságok és elképzelhetetlen tömegek vannak mindenütt. Hatalmas, soksávos utak, az autók közlekedési morálja nem túl jó, nem ritka a gyalogosok zöldjén áthaladó autó. Óriási ellentétek, a rozzant Gaz, Uaz és Zsiguli mellett a legnagyobb fekete terepjárók, Mercedesek, BNW-k.

Az árak elképesztően magasak. Pétervárat mondták drágának, de Moszkva igazán az. A tusfürdő is dupla annyiba kerül, mint otthon. A lakásárak horribilisek, egy lakótelepi, földszintes lakás négyzetméteréért min 900 ezer Ft-ot kérnek, de jellemzőbb az 1,1 Millió és a belvárosban 2,2-tól indul!! (Csak összehasonlításul Budapesten már 250 eFt-től jó panelt lehet kapni és a legmenőbb lakások is 1 millió/négyzetméter körül vannak! Egy egyszobás lakás havi bérleti díja min. 90 eFt. Magyarul az ember az egész fizetését ráköltheti a lakásra. Furcsa, hogy a nagyobb összegeket még mindig USD-ben, esetleg euroban számolják, sok autómatából lehet dollárt is felvenni. Ez még abból az időből maradt, amikor nagy volt az infláció, de ennek 3-4 éve vége.

Nagyon sok a rendőr. Az utcán, a metróban, mindenütt találkozni a nagy tányérsapkás alakokkal. Első délutánunkon egy rövidet sétáltunk, hogy legyen egy kis benyomásunk Moszkváról, aztán ellátogattunk Vaszilijhez, akit Sanyi ismert, és aki szerezte nekünk a szállásunkat. Szergej, akinél alszunk, kedves fiatalember. Azt hiszem, még sosem csinált ilyet, hogy pénzért altat magánál valakit, ezért aztán izgul kicsit, és mindenben megpróbál alkalmazkodni hozzánk. Az elején úgy tűnt, jönne velünk mindenfelé, de erről sikerült lebeszéljük. Mint este kiderült, a nagymamájával lakik a lakásban, most négyen alszunk egy szobában. Kaptunk finom reggelit, vacsorát is, a nagymama jól főz. Érdekes fogalmai vannak a poharakról. Ugyanabból kínált minket, amivel egy perccel ezelőtt ő ivott. Persze mosogatás nélkül. Csak később vettem észre, és most már figyelmesebb vagyok, a szekrényből veszek elő önállóan egy bögrét. Valahol fura alak, egy éve lakik ebben a lakásban, amiben semmi otthonosság nincsen, és folyamatosan folyik a WC.

Huszadik nap

A Kremlint látogattuk ma meg. A szó maga a város központi erődjét, igazgatási és vallási központját jelenti, a legtöbb városban van kreml. Korán indultunk, aA pénztárnál közel egy órát álltunk sorba, de a kincstárba, a cári koronázási ékszerekhez már elfogyott a jegy, mire odaértünk. Angol kiírás persze ismét alig. Érdekes volt, hogy míg Péterváron rengeteg volt az orosz turista, külföldivel nehezebben lehetett találkozni, addig Moszkvában főleg külföldi csoportok vannak, ma nagyon sok olaszt hallottunk, de akadt francia, holland, spanyol is. Meg persze a japánok. Találkoztunk egy magyar párral is, de a fiú édesanyja orosz, úgyhogy nem volt meglepő, hogy itt vannak. Nem voltak túl közlékenyek, hamar elbúcsúztunk tőlük. Moszkvában 0,7% magyar él a Wikipédia szerint, ez kb. 100 000 magyart jelent, ami azért szép szám, nem gondoltuk volna.

A Kremlin templomaihoz ismételten csak sorba kellett állnunk. Nagyon kis területen van az egész erődítmény, ma sok benne az államapparátus. 5 templomból kettőt felújítottak, a múzeum zárva volt, kincstárba elfogyott a jegy. Nem éreztem túl turistabarátnak a helyet. Ezt csak erősítette a rengeteg rendőr, akik akkor is rásípoltak az emberre, ha nem a zebrán ment át itt ahol gyakorlatilag nincs forgalom.

A Kremlből lefele ballagva egy szokatlan dolgot láttunk, egy négy emeltes (bér)ház tetője lángolt, 3 tűzoltóautó is körülötte, de sehol egy üzemelő fecskendő. Aztán jó fél óra múlva egész meglepődtünk, amikor a Moszkva folyóra megérkezet halyóból, kb 40-50 m-ről egy hatalmas vízsugárral lőtték a tüzet, persze folyó vízével. Budapesten van ilyen hajó ugyan?

A Tretyakov galéria volt a délutáni program, ahol ismét csak az orosz képzőművészet rejtelemibe mélyedhettünk bele. A végét már nehezen bírtam, mert a légkondi nagyon hideget csinált. A fantasztikus gyűjteményeket bemutató múzeumok közül csak ez volt az első, ahol csak indirekt fényt kaptak a képek és az ablakok el voltak fedve. Az Ermitázsban és a Puskin múzeumban is elsősorban hatalmas, ódon csillárok égtek, és fehér függönyök voltak az ablakokra erősítve, általában csak félig lehúzva. Sajnos volt olyan kép, amit sehogyan sem lehetett rendesen megnézni, mert minden oldalról fénylett, vagyis csak a nap látszott keretben. A Tretyakovban sok helyen fentről való természetes megvilágítás volt, ami sokat javított a képek élvezhetőségén.

Huszonegyedik nap

Kezdjük a mai napot a metróval, pontosabban annak leírásával. Sokat utazunk vele, több nap alatt gyüjtöttük az élményeket és a képeket is melyeket, mind Pétervárnál, mind Moszkvánál egy helyre rendeztünk.

A moszkvai metrót 1930ban kezdték építeni, Sztálin a német bombázások alatt sem engedte leállni a forgalmat (a város nagy része evakuálva volt), sőt a hadi cselekmények közben is folyt az építkezés, több állomást is átadtak a háború végén. Azt hiszem a szovjeteknek olyan a metró, mint a rómaiaknak a kőutak, vagy a cároknak a paloták, egy nagy bélyeg az utókornak. Valójában egész jó ötlet, hiszem a folyamatosan emberektől hemzsegő állomásokat nagyon sokkal kellemesebbek így kidekorálva.
A moszkvai metró a világ legnagyobb hálózata, ez szállítja a legtöbb embert naponta, itt van a világ leghosszabb mozgó lépcsője. A 11 vonalon 160 állomás van, és még vagy 6 szaggatottal, azaz épülőben. A leghosszabb vonal 40 km, több mint egy óra a menetidő rajta.  

Az állomások díszítése tényleg gyönyörű Moszkvában. Igaz, sok a kommunizmus dicsőségét hirdeti, de sok helyen egész egyszerűen csak szép. Nagyon megzavaró, hogy a vonalak kereszteződésénél a vonaltól függően más neve van az állomásnak, de olyan is van amikor egyezik. Mintha a Deák térnek három neve lenne. Az egyik állomáson sok-sok bronzszobor van, a lerombolt templomok harangjaiból öntötték őket.

A mai napot Leninnel akartuk kezdeni. Azt gondoltuk, akármennyire is csak egy bolsevik volt, és egy letűnt, diktatórikus rendszer atyja, mégiscsak nagy kihatással volt a történelemre, a mienkre is, és nem lenne teljes a kép, ha nem néznénk meg bebalzsamozott maradványait. Pláne, hogy fizetni sem kell érte. Sajnos nemes terveink kútba estek, amikor felfedeztük a Vörös tér túlsó felén álldogáló tömeget, ők is Leninhez akartak járulni. Így aztán inkább úgy döntöttünk, nem ér meg nekünk annyit Lenin, hogy a napon egy órát várjunk rá. De cselesek voltak ám, mert a sír feletti bumfordi épület előtt senki nem állt, a sor messzebb kígyózott csak. Maradt hát számunkra az állami történeti múzeum, a közvetlen szomszédságban. Sajnos ez sem igazán váltotta be reményeinket, mert a külföldi turistával itt sem nagyon törődtek, egy-két tárgyról volt csak tömör angol leírás, de a történeti leírásokat csak oroszul közölték. Hiába, na, annyian vannak ezek az oroszok, nem veszik a fáradtságot azért az elenyésző számú idegen nyelvűért…

A Vörös tér szemközti oldalán áll a Szent Basil-ról (magyarul nem tudom, hogy van) elnevezett templom, ami Moszkva egyik jelképének számít. Kis csalódást okozott nekem, mert belülről apró, az emeleten van a templomtér, és nem nagyobb, mint egy kápolna. Körülötte viszont szépen festett kerengő van.

A Krasznaja Plosaty, amit mindenki Vörös térnek, Red square-nek fordít, valójában Kraszivaja Plosaty, tehát „szép tér”, ami szinte minden orosz városban van, és a „szép” szónak egy régies változata. Az oroszok nem is vörösnek, hanem szépnek gondolják a teret, amikor beszélnek róla. Valaki elkezdte a rossz fordítást, és azóta maradt. Ha belegondolunk, a rendszernek még jól is jött talán, de valójában semmi köze sincsen sem a kommunista vörös színhez, sem pedig vérontáshoz.

Délután egy kolostor-együtteshez látogattunk el, kicsit ütött-kopott, de szép terület volt. Láttunk néhány apácát is, talpig feketében, nagy fekete fejfedővel, számomra csak úgy sugárzott belőlük a szigorúság.

Este még Vaszilijjel és a családjával sétáltunk a kivilágított utcákon. Nagyon jó volt, mert sok olyan helyre is eljutottunk, ahova nem mentünk volna, mert nem volt jó térképünk, és a kivilágított város is nagyon szép volt. Rengeteg ember volt még este 10 után is az utcákon. Az Ulica Arbat tipikusan egy turistáknak kitalált hely, rengeteg vendéglő, kávézó, ajándéküzlet, és még több utcai festő és portrérajzoló. Számomra meglepő módon sokuk előtt ültek kuncsaftok. Olyan volt, mint a nyüzsgő Váci utca, csak nagyobb.

Huszonkettedik nap

Ma, vasárnap lévén, egy angol nyelvű ortodox misére akartunk elmenni 9-re. Odaérve kiderült, hogy 10-kor lesz, majd az is, hogy nem angol… Szergej fordította kicsit, így jobban részt lehetett venni benne.

Délután kettőkor indult a vonatunk Vlagyimirba, mindketten örültünk, hogy Szergejtől elbúcsúzhattunk. Szegény fiú, próbálkozott ő jó vendéglátó lenni, de valahogy egy eredendő szerencsétlenség és neveletlenség volt benne. A szocializmus gyermekeként nőtt fel egy iparvárosban, ahol azzal emelkedett ki a többiek közül, hogy egész jól megtanult angolul. De már egy éve Moszkvában él, ahol nem sikerült barátokat találnia, szerintünk nem is keresett. Megitta a hűtőből a sörünket, és kínálgatott ennivalóval, de eszébe sem jutott, hogy megvárjon vele minket, elkezdte nélkülünk. Szóval, fura egy figura volt, jó, hogy nem kell vele többet társalognunk.

A vonatunk szó szerinti fapados volt, 3 órát zötyögtünk vele, elég jó tempóban jött. Egy-két állomásnak nem is volt neve, csak a km-szám volt kiírva a peronra. Ötkor érkeztünk meg az orosz ortodox egyház egykori fővárosába, Vlagyimirbe.

• Következő oldal Transz-Szibériai vasút I.  

© 2007 All Rights Reserved
Szaszkóné Makó Sarolta
és Szaszkó Sándor - - - egyutt@teljessegfele.hu