Baltikum

Litvánia, Vilnius

Ötödik nap

Vilnius Litvánia fővárosa, reggel 9 körül érkeztünk meg. A következő, Rigába szóló jegyet is meg akartuk venni, de sehogy sem sikerült, mert egyik irodánál sem működött a rendszer. Nagyon tuti kis csomagmegőrzőbe tettük le a zsákjainkat: különböző méretű fémdobozok voltak, teljesen automatikus fizető rendszerrel, kóddal lehetett őket később nyitni. A piacot rögtön felfedeztük az óvárosba menet. Szinte csak ruhát és húst lehetett benne kapni, meg volt pár néni, aki nejlonzacskót árult. A piac mögötti utcában éppen leárazás volt egy cipőboltban – előtte hosszú sor kígyózott, főleg idősebbek, esernyővel, fejükre tett zsebkendővel védekezve a nap ellen. A látvány a lepukkant utcaképpel együtt a szocialista időket idézte fel.

Elkezdtünk bóklászni a városban. A Szent Anna templom igazán tetszett, vörös téglaépület, belül szép gótikus. Felsétáltunk a város feletti kis dombra is, ahol három fehér kereszt emlékeztet három ferences barátra, akik régen mártírhalált haltak. Majd megkerestünk egy régi, árnyékos temetőt és utána a Szt. Péter és Pál bazilikát. Ez egy igazi barokk, hatalmas templom, de minden díszítése fehér gipszből van kifaragva, nem hivalkodó aranyból és márványból, úgyhogy a én tetszésemet is megnyerte, pedig a barokk ömlengést nem igazán szeretem. Maga a belvárosa Vilniusnak nem egy nagy szám, talán csak egy utcája van, ami igazán megnyerő, tele sok-sok emberrel. Felkerült a világörökség listájára is, bár én nem értem, hogy miért. Maga a város sem olyan, amilyennek én egy fővárost elképzelek. Sok helyen lepukkant, valahogy jellegtelen. Elsétáltunk a katedrálishoz is, aminek tényleg hatalmas méretei vannak, de kívülről úgy néz ki, mint nálunk a Nemzeti Múzeum, és belülről is inkább egy képcsarnok hatását kelti, mint egy templomét.

A katedrális előtti téren, ahol egy óratorony is áll, találkoztunk Kristinával, itteni szállásadónkkal. Már előző napvolt vele egy kis kavar, ugyanis egy nappal hamarabbi dátumot írtunk neki, mint amire gondoltunk, fel is hívott tegnap este, hogy ugyan hol vagyunk már a találkáról. Ma mindenesetre összejött a dolog, és elmentünk egy vegetáriánus étterembe még beszélgetni egy kicsit. Még jó, hogy nem neki szántunk egy kis rúd szalámit ajándékba… Mint kiderült, az állomástól, ahol felvettük a csomagjainkat, még ¾ óra buszozásra lakik… Amikor én ezt meghallottam, eszembe jutott, lehet, hogy mégis inkább egy hostelt kellett volna választanunk, mint ezt a leányzót. Sanyit is sokkolta a hír, ő a vacsit hagyta volna inkább ki emiatt. Ugyanis 11-kor indult a busz, ami kivitt minket Vilnius legszélére, panel negyedbe, ahol a 17. emeleten aludtunk egy rettenetesen lepukkant lakás pici szobájában. Az egész nem volt túl jó érzés, vszg. ez is közrejátszott abban, hogy a litván főváros nem nyerte meg különösebben a tetszésünket.

Hatodik nap

Ma igencsak korán kezdtük a napot. Fél 6-kor keltünk, hogy időben beérjünk a rigai buszhoz. Tegnap ugye nem sikerült jegyet venni, úgyhogy ma céloztuk meg úgy az időt, hogy még az is beleférjen. A jegyeladó helyre már nyitás előtt odaértünk, de jegy már nem volt a buszra. A fickó barátságos volt, ő javasolta, hogy kérjünk a buszsofőrtől jegyet, mert vszg. neki még van. Sikerült is a manőver, bár az utolsó pillanatban szaladt Sanyi pénzt váltani, de végül minden rendben volt. Négy óra hosszat tartott az út Rigába, fél 12 körül érkeztünk meg.

Lettország, Riga

Az állomás gyors feltérképezése után a hátizsákokat betettük a csomagmegőrzőbe, és nekivágtunk a városnak. A buszvégállomással pont szemben rábukkantunk a piacra. Egyik része olyan kínai piac jellegű volt, mindenfélét lehetett kapni, de a másik része igazi piac volt: sok-sok zöldség, gyümölcs, virágok. Rengeteg rózsatövet lehetett kapni, fűszereket frissen, még csalánt is láttam, bár már kicsit fonnyadt volt. Gondolom csalánteának árulta a néni. Lehet gombát is kapni, igazi vargányát, meg sárga rókagombaszerűséget, üvegben árulják, az a mértékegység is. Hatalmas sárgadinnyéket is láttunk, meg is lehetett kóstolni – még nekem is ízlett, finom édes volt. És rengeteg áfonya! Most van a szezonja, minden sarkon árulják, kb. 800 Ft-ért literét. Lehet még málnát is kapni, meg cseresznyét, ami azért izgalmas, mert otthon már rég leérett. Saslikot ebédeltünk a piacon egy sátorban, ahol megpróbáltak átverni minket, de Sanyi valahogy mégiscsak visszaszerezte a pénz egy részét. Drága hely ez a Lettország! Kb. 360 Ft 1 lat, a pénzük, és a legtöbb dolog drágább, mint otthon.

Riga nagyon tetszik mindkettőnknek. Egyáltalán nem olyan lepukkant, mint Vilnius, ahol az embernek nem igazán jutott eszébe, hogy egy fővárosban jár. Persze, itt sem minden tökéletes, de a benyomás sokkal jobb. Az információnál kaptunk térképet, meg egy kis füzetet, ami két útvonalat javasolt a város bejárására, az elsőt választottuk. Minden nevezetes látnivalót megjelölt, és ismertette a legfontosabb tudnivalókat róla. Így sétáltunk keresztül az óvároson – a főtéren, utcákon, megnéztük a katedrálist, a luteránust és a katolikust is. Az előbbiben egy hatalmas orgona van, amit éppen felújítanak, annak idején, amikor épült, ez volt Európa legnagyobbja. Aztán eljutottunk Riga egyik fő nevezetességeihez, a szecessziós épületekhez. Hatalmas, gyönyörű lakóház a legtöbbje, sokat már teljesen felújítottak – lehetett fényképezni!

Aztán találkoztunk a szállásadó leányzóval, Kri-vel, aki igazán készségesnek bizonyult. Némi várakozás után, de végre fent ültünk a vonaton, mert ő nem Rigában, hanem a környékén lakik. A vasúttól még egy 20 perc volt az út gyalog a házukig, egy illatos fenyőerdőn keresztül (meg az autópálya 4 sávján keresztül…). A ház még csak félig van kész, de van egy csudaszép kertje, és nagyon hangosan ciripelnek a kabócák. Kettőt alszunk itt, kaptunk egy kényelmes, nagy matracot, szobát (Kri-é), vacsit, úgyhogy most már alszunk is. Az utóbbi éjjeleken nem sokat aludtunk: egy a buszon, egy rövid alvás, most már ránk fér valami hosszabb.

Hetedik nap

Ma reggel végre jó sokáig aludtunk, 10 körül keltünk fel. Nagyon jól esett a nagy alvás az egész napos városnézés, utazás, koránkelés után. Reggel után, ahogy elindultunk, láttuk csak, hogy milyen szép helyen is aludtunk! Nagy kert, tele virággal, gondozott gyeppel, üvegház, ahol ízletes, édes paradicsomok és uborkák teremnek, és a végén egy gyönyörű tó! Igazi mesebeli környezet, a parton körbe mind erdő és hangulatos házak.

A rigai szabadtéri skanzenbe mentünk el ma. Hatalmas területen fekszik, egyik oldalát egy tó határolja. Nagy erdő az egész, abban bújnak meg a különböző régiók házai, épületei. Mindent fából építettek: templomot, házat, tárolót, szélmalmot. Szinte minden kiállított tárgyat ismertünk, bár ez jórészt Sanyi mezőgazdasági tudományának is köszönhető. Karbantartott, rendezett udvarokon jártunk, lakóházzal és melléképületekkel. Sok-sok virág vette körül a házakat, és némelyikben egy-egy bácsi vagy néni üldögélt viseletben, részben felvigyázónak, részben a portékáit árulta. Volt fazekas, volt szőtteseket áruló, apró tárgyakat (pl. nyírfakéregből készült csillagok, táskák) mindenképpen ránkbeszélni akaró…

Meghitt, festett famennyezetű templomocskában is jártunk, ami már fel volt díszítve esküvőre. Később láttuk az ifjú párt is és a fogadást a fák alatt. Nem voltak túl sokan, egy harmonikás lelkesen zenélt, pl. ezt: Eladó, kiadó most a szívem… Úgy látszik, a mulatós zene nemzetközi, bár ezek nem nagyon mulattak.

Ebédet a kis büfében ettünk, ahol három néni igazán kedvesen, és igazán lassan végezte a kiszolgálást, de végül finom és olcsó ebédhez jutottunk.

Utána még elbuszoztunk a rigai temetőbe. Hatalmas erdős terület ez is. Meglepő, hogy az otthoni szokásokkal ellentétben itt nincsenek teljesen kővel lefedett sírok, hanem csak a keret kő és a fejfa, a közepét pedig általában borostyánnal vagy valami árnyéktűrő zölddel ültetik be. Körben pedig kínos precízséggel van a homok elgereblyézve. Egy külön részen csak orosz tábornokokat és a családtagjaikat láttuk eltemetve, főleg az ő sírjaikon divatos a fénykép. Később tudtuk meg, hogy Riga volt a Baltikum katonai központja, azért volt olyan sok orosz. Még egy érdekes részt fedeztünk fel, a muszlim temetőt, szintén elkerítve, sok orosz névvel és félholddal a sírköveken. A temető közelében van egy monumentális méretű emlékmű, a lett hősök emlékére. Katonai temető, sok egyforma kis sírkővel.

Esti programként Kri-vel, a vendéglátónkkal mentünk még el egy közös baráti sörözésre. Mármint az ő barátaival – főleg egymással beszélgettek, de mi a vendéglátónk nélkül nem találtunk volna haza, úgyhogy kötve volt a dolog. Jó volt a sör, jól zenéltek mellettünk a muzsikusok, csak kicsit sokba került…

Nyolcadik nap

Reggel elbúcsúztunk a háziaktól – ez így végül is nem igaz, mert csak Kri-től, a többieket talán csak egyszer láttuk. Mindig üresnek tűnt az a hatalmas ház. Kicsit késve ugyan, de sikerült megtalálnunk egy anglikán, angol nyelvű istentiszteletet, ahol a vasárnapot megünnepelhettük. Az alkalom után fontos információkat szereztünk arról, hogy Péterváron hol van hasonló istentisztelet, és egy Amerikában felnőtt, de hazatelepült hölgynek adtunk tanácsokat arról, hogy mit érdemes Magyarországon megnézni, ha arra jár.

Sanyi aztán bevetette magát a Lettország elfoglalásának a múzeumába, én meg kint ücsörögtem a téren és hallgattam az utcai fuvolásokat. A buszunk fél 4-kor indult Parnu-ba. Az indulási hangulat már kicsit a keleti viszonyokat idézte. A határon begyűjtötték az összes utas útlevelét, ami kicsit furcsa volt, mert még itt is az EU van, és eddig ez senkinek sem jutott az eszébe.

Észtország

Parnu

Majdnem 3 óra volt az út Parnu-ig, ahol a sofőr elég mérgesen dobott ki minket a buszból. A kempinget elég hamar megtaláltuk, bár hátizsákkal azért messze van a központtól. Van egy jó kis táborhelyünk a folyó mellett, van internet, 2-3 napot biztosan maradunk, hogy rápihenjünk a nagy orosz valóságra.

Kilencedik-tizenegyedik nap

Nagyokat alszunk! Legalábbis én. Sanyi már 7-8 körül felkel, én csak 10-11 táján… Úgy látszik, most alszom ki az összes fáradalmat az utóbbi pár évből. De nagyon jól esik. Sokat ülünk a gépnél. Én próbálom behozni a naplóírásban lévő elmaradásaimat, képaláírásokat alkotok, Sanyi pedig a honlapot csiszolgatja.

A kempingünk igazán békés, kivéve a folyó túlpartján lévő gyártelepfélét, ami folyamatosan elég hangosan zúg. A finnek helyében, akikből sok van itt lakóautóval, és hetekig maradnak, én biztosan keresnék valami másik helyet. Érkezett egy hatalmas lakóbusz is, persze genfi rendszámmal. Van felszerelt konyha, szép tiszta zuhanyozók melegvízzel, internet, WiFi, mindennel el vagyunk látva.

Első délután megkerestük a strandot is. Hosszan elnyúló terület, és ahhoz képest, hogy 23 fok volt a levegő és 19 a tenger, igazán sokan heverésztek a homokban és fürödtek a hullámokban. Sanyi is úszott egy kicsit, engem nem sikerült rávennie. De mind a ketten kissé odasültünk, én ráadásul foltosan, mert nem sikerült egyenletesen elkenni a naptejet. De nem olyan vészes, remélem, hamarosan átalakul barnasággá.

Parnutól, magától a városkától én egy kicsit többet vártam. Van egy sétálóutcája, sok beülős hellyel, meg szép parkjai. De valahogy a régi, faszerkezetű házakból nincsen túl sok. A parkok tényleg szépek, gondozottak, sok bennük a fenyő, és ami számomra még szokatlanabb, a tölgyfa. Van egy nagyon szép nyírfa fasoruk is.

A későbbiekben minden délután kimentünk a homokos partra. Utolsó nap ugyan már csak keveset sütött a nap, és eléggé fújt a szél, de ezek az északi népek lelkesen fürödtek még így is. A strand egyik végén egy tábla jelzi a „hölgyek strandját” ladies beach, ahol, gondolom, szabadon lehet meztelenül lenni, de ilyet talán csak néhányat láttam messziről. Egyszer azért én is fürödtem, kicsit soká tartott hozzászokni a hideg vízhez, de utána már tényleg jó volt.

Nem emlékeztem meg még a sok-sok almafáról, ami errefelé szinte mindegyik kertben nő, úgy tűnik, ez az egyetlen gyümölcs, ami bírja az éghajlatot. A boltban láttunk magyar dinnyét, de már eléggé a vége felé lehetett, nem voltak elsőosztályúak.

Holnap korán kelünk, irány Tallin, aztán Pétervár. Egyelőre még a buszin is kényelmesebb lesz aludnom, a sátor alatt nagyon kemény a föld…

Tallin

Tizenkettedik nap

Reggel újra nekiindultunk a világnak, kényelmesen elértük a Tallinba, az észt fővárosba menő buszt, és jót aludtunk rajta. A buszpályaudvarra érkezve ismét csomagmegőrző után néztünk, majd kissé unalmas úton, szürke házak között ballagtunk az óváros felé.

A három balti állam fővárosa közül talán tényleg Tallin a legegységesebb, legbájosabb. Megőrizte középkori hangulatát az óváros, ódon falak, macskaköves utcák viszonylag nagy területen. Egy másik magyar házaspár szerint, akikkel véletlenül találkoztunk, túlzottan is kirakatváros lett Tallin. Ők Vilniust dicsérték, hogy ott még lehet igazi litván ételt kapni. Elképzelhető, de számomra Vilnius inkább jellegtelen marad, ahol alig találni olyan utcákat, ahol igazán hangulatosan barangolni lehet – ellenben Tallin sok ilyen helyével.

Az Észtország elfoglalásának múzeumával kezdtük – sok tárgyi emlék mellett több filmet is lehetett nézni, amikben több helyen is említették ’56-ot, sőt, egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy a TV-ből jól ismert jelenetet, az akkori zászló közepének kivágását figyeljük a magyarországi forradalom idején.

A várdombra felsétálva megcsodáltunk egy ortodox templomot és egy luteránust is, aminek az oldalán, hatalmas méretű családi címerek voltak felfüggesztve. Gyönyörű kilátásunk volt innen a városra, látszott, hogy milyen hosszan megmaradtak a városfalak, sok pirostetős bástyával. Az ódon utcákon bolyongva nagyon sok ajándékboltot találtunk, ahol borókafából faragott kanálkákat, alátéteket, dobozkákat árultak, mindegyik finoman illatozott. Volt még sok norvégmintás kötött holmi, kardigán, pulóver, zoknik, sapkák, kesztyűk. Sok helyen látni borostyáncsodákat: mindenféle ékszert borostyánból, díszes fákat borostyánnal kirakva, vagy akár egy hajót, teljes vitorlázattal, szintén borostyánból – ennek meg is kérték az árát, több, mint egymillió forint volt. Az egyik üzletben egy kedves orosz hölgy angolul magyarázta nekünk a matrjoskakészítés titkait: egy darab fából faragják az összes babát, mindig lehámozva a következő réteget. Csodaszép, művészi babáik voltak, 30 darabból álló sorozat, fantasztikusan megfestve. Minden arc egyforma volt, de alatta más-más mesejelenet látszott. Egy ilyen sorozat is félmillió körül volt.

Rábukkantunk a magyar kulturális intézetre is, a zászlót fedeztük fel először. Egy elég modern művész kiállítása volt éppen, de az ottani leányzóval jól el tudtunk beszélgetni, magyarul persze. Azt mondta, az észtek nagyon számon tartják a velünk való nyelvrokonságot. Összesen 1,5 millióan élnek az országban, de ennek 1/3-a orosz, és 1/3-a a fővárosban lakik. Vidéken kevés a település, de ok az erdő. A oroszokat nem igazán szeretik, és nem is veszik tekintetbe őket: semmilyen hivatalos kiírás nincsen oroszul.A nyelvet nem is szeretik már beszélni az észtek, ami teljesen érthető, hiszen a II. világháborútól kezdve 1991-ig voltak a Szovjetunió része.

Délután felmásztunk még egy templomtoronyba, miután söröztünk a főtéren, ahonnan megbámultuk a hatalmas tengerjáró hajókat. El is mentünk a kikötőbe, ami teljesen olyan volt, mint egy repülőtér. Hatalmas üvegpaloták, több terminál. Mi is felmerészkedtünk az egyik hajóra, persze Sanyi ötlete volt, kaptunk 10 percet a matróztól, útleveleink fejében, hogy körülnézhessünk egy vadonatúj hajón. 9 emeletes volt, egy külön világ. ABC, étterem, kávézó, sok-sok kis hely, ahol helyet lehetett foglalni, terasz, volt, akinek kabinja lehetett. Hatalmas gyomra volt a hajónak, csak úgy nyelte el sorra a kamionokat is. Több ezer utas szállítására volt alkalmas. Én persze rettegtem, mi lesz, ha nem megyünk ki idejében, eltévedünk, de erre nem került sor. Visszafelé menet a vámos hölgy csodálkozott csak, hogy mit keresünk mi ott.

• Következő oldal A két orosz főváros  

© 2007 All Rights Reserved
Szaszkóné Makó Sarolta
és Szaszkó Sándor - - - egyutt@teljessegfele.hu